Mire jó egy “Szingli vagyok” feliratú rendszámtábla?

2011 február 12. | Szerző: Árpi

Először is vizsgáljuk meg, mit tesz a munkáltató, amikor beérkezik hozzá az
a töméntelen sok önéletrajz? Nos, azzal kezdi, hogy kiválogatja, melyek azok,
amelyek egyáltalán megfelelnek a kiírt feltételeknek. Ezután kiválogatja,
melyek azok a személyek, akiket szeretne személyes interjúra behívni, majd
a behívott és meginterjúztatott személyek közül kiválasztják azt az egyet,
akit végül fel is vesznek. A rendszer alaphibája (véleményem szerint), hogy
egyszer sem biztos, hogy azt a személyt veszik fel, aki a legrátermettebb.
Inkább azt, akinek a legjobb a kommunikációja.

A fiatal és szép nők tömegével kapják a környezetükben lévő férfiaktól az
udvarlásokat. Megszokják, hogy ez így van, és abban az illúzóban ringatják
magukat, hogy ez mindig így is marad. A tömegével érkező udvarlásokat
tömegével utasítják vissza, és a sok pályázó jelölt közül kiválasztják azt az
egyet, aki iránt vonzódnak (már ha az a személy a pályázók között van).
A rendszer alaphibája szerintem itt is az, hogy nem feltétlenül azt a személyt
fogadják be az életükbe, akivel a leginkább összeillenének, inkább azt, akinek
jó a kommunikációja. Persze a probléma később előbukkan, kiderül, hogy a szőke
herceg valójában sem nem szőke, sem nem herceg, és ekkor a hölgy útilapot ad
a szőkének vélt hercegnek, majd várja az újabb udvarlásokat. Amíg vannak. Mert
bizony azokból egyre kevesebb van, és a pályázók is egyre silányabbak. Végül,
túl a harmadik X-en, kénytelenek beérni egy olyan férfival, akinél ezerszer
jobbakat kosaraztak ki korábban, de azok a férfiak már boldog férjek és apák
egy másik, kevésbé válogatós nő mellett. Az imént emlegetett hölgy pedig
már szeretne gyermeket is, de az bizony már nem olyan egyszerű, 35 felett
pedig pláne nem. A mai nők 20 és 30 év között mindent megtesznek, hogy ne
legyen gyerek, 30 és 40 között pedig mindent megtesznek, hogy legyen gyerek.

Az az igazság, hogy a csajozás terén nem vagyok valami jó, nagy
valószínűséggel azért, mert rossz a kommunikációm. Javítanom kell rajta, ez
biztos. Az önértékelésemet is helyre kell tenni, mert hinnem kell azt, hogy
szeretetre méltó vagyok, és hogy igenis képes vagyok szeretni. Meg kell
tanulnom, hogyan kell jó kapcsolatot építeni, mert a kapcsolat igenis olyan,
mint a házépítés: keményen kell dolgozni rajta, és folyamatosan karban kell
tartani. Már csak egyvalami kellene: egy kicsi kis siker, ami óriási
lendületet és lelkesedést adna nekem.

A minap, amikor ügyintézési körúton jártam, betértem egy olcsó termékeket
árusító boltba, ahol vásároltam egy “Szingli vagyok” feliratú rendszámtáblát.
Úgy döntöttem, hogy amikor társaságba megyek, ezt fogom kiakasztani a nyakamba, és minden nővel flörtölni fogok, de egyikkel sem komolyan. Meg fogom mutatni, hogy egyedülállóként is lehet az ember boldog és kiegyensúlyozott, humoros és könnyed.

Pszichológiai tesztek ugyanis kimutatták, hogy egy független, önmagában is
boldog ember a legvonzóbb a másik nem szemében, pláne akkor, ha egy kicsit
elérhetetlennek is tűnik.

Ha így cselekszem, nagy valószínűséggel meg fognak értem őrülni a nők.

Álláskeresés, párkeresés, kiútkeresés

2011 január 8. | Szerző: Árpi

Jelenlegi élethelyzetem roppant izgalmas: új állást keresek, mégpedig könyvelői állást. A jelenlegi munkaköröm általánosabb, vállalkozási adminisztrációs tevékenységeket foglal magába. Csakhogy a főnököm, akivel egyébként jóban vagyok, már nyugdíjba ment, és szépen lassan építi le a vállalkozását. Én pedig időközben megszereztem a mérlegképes könyvelői végzettséget, és szeretnék könyvelői állást magamnak (remélem nem vagyok ezzel túl becsvágyó).

De hogyan is zajlik az álláskeresés? A részletektől eltekintve lényegében így: jó önreklámot kell biztosítani, meg kell mutatnom a jó oldalamat, és el kell hitetnem a jövendőbeli munkáltatómmal, ügyfelemmel, hogy én nemcsak, hogy jó választás vagyok, hanem egyenesen a legjobb. Növelnem kell az önbizalmamat, önbecsülésemet, valamint törekednem kell arra, hogy az első benyomások jól sikerüljenek. Utána pedig helyt kell állni. Azt hiszem, röviden, a teljesség igénye nélkül így foglalható össze az álláskeresés lényege.

Ugyanakkor jelenleg nemcsak állást keresek, hanem párt is: szeretnék egy lányt magam mellett, akit szerethetek, és aki viszontszeret (remélem ezzel sem vagyok túl becsvágyó).

De hogyan is zajlik a párkeresés? A részletektől eltekintve lényegében így: jó önreklámot kell biztosítani, meg kell mutatnom a jó oldalamat, és el kell hitetnem a jövendőbeli barátnőmmel, feleségemel, hogy én nemcsak, hogy jó választás vagyok, hanem egyenesen a legjobb. Növelnem kell az önbizalmamat, önbecsülésemet, valamint törekednem kell arra, hogy az első benyomások jól sikerüljenek. Utána pedig helyt kell állni. Azt hiszem, röviden, a teljesség igénye nélkül így foglalható össze a párkeresés lényege.

Drasztikusan megfogalmazva: mind az álláskeresés, mind pedig a párkeresés ugyanolyan törvényszerűségek mentén zajlik: egyfajta piac, amelyben a kereslet és a kínálat törvényei uralkodnak, hasonlatosan, mint mondjuk pl. a zöldségpiacon.

De a választások problematikája ezzel még korántsem ért véget: mi van akkor, ha csak másik városban, esetleg az ország másik végén kapok olyan állást, amely megfelelő lenne? Ha addig találok egy lányt, ővele hogyan tartom a kapcsolatot, ha ő máshol lakik, mint ahol én dolgozom? Vagy fordítva: egy másik városban, vagy az ország másik végén találok egy lányt, akivel kedveljük egymást, én meg itt kapok állást, a lakhelyemen? Valahogy össze kellene hozni a kettőt. Nem szeretem a távkapcsolatokat, sem az ingázást. Ha ez a probléma előáll, kiutat kell keresni. Melyik a fontosabb, egy jó állás, vagy egy jó párkapcsolat? Azt hiszem, elsőre ez nehéz döntés, hiszen egyiknél sem tudjuk, mit hoz a jövő, megéri-e egyiket feláldozni a másikért.

Most, kedves olvasóm, lehet, hogy mélységesen megbotránkozol gondolkodásomon, és azt mondod, ha valakit szeretek, akkor ő mindennél fontosabb. És ez így is van. Csakhogy már nem élek tündérmesékben, és az, hogy mindent feláldozok egy lányért, akit szeretek, az korántsem jelenti azt, hogy a lány nem hagy el. Mert bizony elhagyhat, minden különösebb ok nélkül is. És akkor fogom a fejem: őérte mondtam le a lehetőségeimről?

Mi kell a nőknek?

2010 december 12. | Szerző: Árpi

Ha megkérdezzük a nőket, hogy mit keresnek egy férfiban, általában az alábbiakat sorolják fel:

• Kellemes személyiség, akivel jót lehet beszélgetni
  
• Őszinteség
  
• Önbizalom
  
• Határozottság
  
• Érettség
  
• Humorérzék
  
• Szemkontaktus
  
• Mosoly
  
• Kinézet

Megfigyeléseim és tapasztalataim alapján azonban úgy gondolom, ez az egész egyszerűen nem igaz.

Nem azért, mert a nők hazudnak, sőt. A nők igazat mondanak, mert az értelmükkel ezeket az igényeket fogalmazzák meg. Csakhogy a nők a párválasztáskor nem elsősorban az értelmükre, hanem az érzelmeikre alapoznak, és döntően érzelmi jellegű döntéseiket időnként az értelmükkel is megpróbálják megmagyarázni, más kérdés persze, hogy ez némi rutinnal már gyorsan felismerhető és kiismerhető.

Saját elméletem szerint egy nő behálózása alapvetően két szakaszra osztható:

1. Érdeklődés felkeltése
   
2. Vonzalom kialakítása

Az első szakaszban az a cél, hogy a nőben érdeklődést keltsünk magunk iránt. Ez nem feltétlenül azt jelenti, hogy azonnal nyomulni kell rá, sőt. Inkább azt kell elérni, hogy a nő ismerősként tekintsen ránk, valamiért odafigyeljen ránk. Ez azért fontos, mert így tudunk belépni a második szakaszba, amikor az ismerkedés során a személyiségünket is meg tudjuk mutatni, amivel a vonzalmat ki tudjuk alakítani (vagy nem).

Az első szakaszban, bárki bármit is mond, az alábbi tényezők döntőnek mutatkozhatnak:

• Kinézet
  
• Ápoltság
  
• Öltözködés
  
• Cipő

Ezeknek pedig semmi közük sincs a valódi személyiséghez, legalábbis csak közvetett következtetések útján lehet bármit is gondolni, pl. ha a cipő olcsó, az öltözet igénytelen, akkor a pasi is igénytelen. Ezt a nők már azelőtt megállapítják, hogy akár egy szót is beszéltek volna a fickóval. De ha ugyanez a fickó megjelenik kettő perc múlva kifogástalan ápoltságban, öltönyben, szép, drága cipővel, és egy drága autóból száll ki éppen, nos, az mindjárt más megvilágításba teszi a helyzetet annak ellenére, hogy még mindig ugyanarról a fickóról beszélünk.

Ha egy férfi az első szakaszban nem nyeri el a nő érdeklődését, akkor hiába van roppant kellemes személyisége, egyszerűen nincs esélye ezt megmutatni, mert nem tudott a második szakaszba lépni, a nő nem érdeklődik iránta.

Amikor 29 éves voltam, három alkalommal randiztam egy 27 éves könyvelő lánnyal. A lány dobott, és az alábbiakkal indokolta döntését:

• Az öltözködésem nem megfelelő
  
• Nem iszom alkoholt
  
• Vallásos vagyok

Azt azonban elismerte, hogy jót lehet velem beszélgetni.

Az öltözködés véleményem szerint változtatható, alkoholt elsősorban gyógyszerszedés miatt nem ittam, és igen, vallásos vagyok, keresztény. A vallásosságomról azonban nem mondok le senki miatt sem, ugyanakkor számomra nem elvárás, hogy a lány is hívő legyen.

Az a tényező azonban, hogy jót lehet velem beszélgetni, messze eltörpült az előbb felsoroltak mellett. Igazából szerintem neki egyszerűen az volt a baja, hogy az ő szemében csóró voltam, csak ezt nem merte így face to face bevallani nekem, sőt, még lehet, hogy magának sem.

Amikor egy másik lánynak udvaroltam, ő azzal dobott, hogy most igazából neki egyáltalán nincs szüksége párkapcsolatra, nem velem van a baja, egyetlen férfival sem járna most, mert ilyen a lelkiállapota. Ez még akár hihető is lett volna, ha néhány nappal később nem arról panaszkodott volna társaságban másoknak (de az én fülem hallatára is), hogy elfogytak a pasik, nem lehet kikből válogatni.

Véleményem szerint a világ sokkal őszintébb lenne, ha a nők végre bevallanák, hogy a férfi kinézete, anyagi helyzete és társadalmi státusza igenis nagyon fontos tényező az ismerkedés során, és nagyon komoly hátrányban van az, aki nem sármos, nem gazdag és nem befolyásos. Nincs ebből baj, az ember tudomásul venné ezeket a játékszabályokat, és azok figyelembevételével játszana tovább.

Egyébként pedig az eredeti kérdésre, hogy mi kell a nőknek, szerintem nincs egyértelmű válasz. Egyrészt azért, mert a nők különbözőek, másrészt pedig azért, mert maguk a nők sem tudják pontosan, milyen férfira is van igazán szükségük.

Sokéves ebbéli kutatómunkám után azt tudom mondani, hogy a szerelem kialakulására a legésszerűbb, legracionálisabb magyarázatot a rómaiak adták, akik szerint Cupido (alias Ámor) fent csücsül a felhőkön, és aranyhegyű nyilaival lövöldözi az embereket, és akit eltalál, az fülig szerelmes lesz valakibe.

Minden más magyarázat az én szememben csak tudományos szemfényvesztés.

Ahogy az agglegény születik

2010 december 7. | Szerző: Árpi

 

A közhiedelem szerint az alábbi okok vezetnek legyakrabban ahhoz, hogy egy átlagos, hétköznapi pasi egyedül maradjon:

• Túl félénk, önbizalomhiánya van, és nem meri megszólítani a nőket, tart a visszautasítástól.


• Nem veszi észre maga körül azokat a nőket, akik vonzódnak hozzá.


• Túl magasra teszi a lécet, Jennifer Anistonnál vagy Angelina Jolie-nál lejjebb semmiképpen sem adja.


• Annyira beképzelt, elviselhetetlen, öntelt majom, hogy egyetlen nő sem tart ki mellette néhány napnál tovább.


• Annyira igénytelen, hogy egy nő számára az már elviselhetetlen.


• Impotens.

Persze ezeken kívül még sok más ok is lehet, én csak a szerintem leggyakrabban előfordulóakat soroltam fel.

Én jómagam egy 31 éves, egyedülálló férfi vagyok, hosszú évek óta nincs tartós kapcsolatom, mondhatni agglegény vagyok. Hogy ez miért és hogyan alakult így, arról biztosan máris mindenkinek ezer és ezer véleménye van, annak ellenére, hogy valószínűleg többségében nem is ismernek. A valóság, az valószínűleg nem is érdekel senkit sem…

Ezzel a bloggal semmiképpen sem célom az, hogy sajnáltatassam magam, lévén, hogy egyáltalán nem vagyok sajnálatra méltó helyzetben. Az sem célom, hogy ezzel a bloggal szerezzek barátnőt (ha ez mégis megtörténik, az sem baj, de nem ez a cél). A célom az, hogy megmutassam az elsősorban női érdeklődőknek, milyen is valójában agglegénynek, azaz egyedülálló férfinak lenni.

Először is le kell szögezni, hogy egyedülállónak lenni egyáltalán nem sorscsapás, nem sajnálandó és lenézendő tragédia, csupán egy élethelyzet, amelyet egész jól meg lehet élni, ha az ember megfelelően berendezkedik rá.

A kérdés azonban mégis ott van: miért vagyok ennyi ideje egyedül?

A válasz röviden ez: egyszerűen nem találkoztam még azzal a lánnyal, akivel kölcsönösen vonzódnánk egymáshoz, és rögtön hozzáteszem, hogy nem tartozom azok közé, akik túl magasra teszik a lécet. Vagyis az ok jóval egyszerűbb, mint azt bárki is gondolná, egyszerűen arról van szó, hogy tovább kell keresni, és minden rendben lesz.

Addig pedig marad az agglegényélet… 🙂